IkszDé
2010 december 3. | Szerző: andie987
Esős, őszi, novemberi nap volt. A hónap közepén még két hét ízelítőt kaptunk az indián nyárból, áprilisi tavaszból, aztán beköszöntött az igazi ősz. Ami tartott szűk két hétig, majd megérkezett a tél. Hóval, faggyal, lehűléssel. Négy héten belül minden évszakból kaptunk ízelítőt. Normális ez?
Ezen a novemberi napon, reggel, amint a “négyeshatoson” tartottam az egyetem felé, hidegben, esőben, sárban kedvetlenül, (még jó, hogy a villamos fűtve volt), felszáll egy hosszú, fekete hajú, kínai lány. Nincs ülőhelye, de ez őt nem zavarja túlságosan, úgy veszem észre. Odamegy a bepárásodott ablaküveghez, majd rajzol rá egy X-et, majd mögé egy D-t. XD-t, majd elmosolyodik. Ez a kis semmis jelenet nekem is mosolyt csal az arcomra. Nem érdekel már, hogy kint esik, sárban kell tocsognom, cipőm átázik, majd’ megfagyok sőt a nadrágom szára is vizes, ettől kicsit vidámabban indul az a szomorkás, őszi reggelem.
Ki a hülye, Te vagy én?
2010 december 3. | Szerző: andie987
Két hete pénteken, nem sokkal öt után megcéloztam egy biofodrászatot, munkaköri kötelességből.
Négyeshatos. Hely volt az ajtó mellett, pont a menetiránynak megfelelően. Két megálló. Mi ez nekem? Vagy akárkinek? – gondoltam magamban. Hogy mi ez??? Kihívás!!!
Ferenc körút egy csomó ember száll fel. nyilván csak állóhelyük van. Pár másodperccel később egy meglepő beszélgetésre leszek figyelmes:
-Hülye! Menj már arrébb! Hát nem látod, hogy nem férnek föl tőled az emberek?
-Tessék?
-Hát, Te teljesen hülye vagy!
-Hogy beszélhet így velem?
-Én legalább engedem felszállni az embereket! Nem úgy mint te! Hülye.
Hátranézek. Egy hidrogén szőke (ezzel még nem is lenne semmi baj, voltam én is szőke…), kollagénezett szájú, rózsaszín rúzsban fröcsögő szájú, de nem is cicababát, hanem egy csúnya nőt pillantok meg. Mellette pedig egy barna hajú, valamivel normálisabb kinézetű nőt. A jelenet két szereplője. A szőke tegezve hülyézik, a barna magázva szól vissza normálisan. Tovább folytatódik a szócsata:
Barna: Adjak egy tükröt? 🙂
Szőke: Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled, mert én engedem felszállni az embereket. Hát, Te tiszta hülye vagy!
A velem szemben álló fiú mosolyog. Én is.
Egy bácsi, aki szintén háttal ül nekik, megszólal: Mindkettő csúnya, pfúj!
Az egész villamos röhögésben tör ki.
Anya, lánya, anyja lánya?
2010 október 26. | Szerző: andie987
Tanítani megyek. Mehetnék hármas metróval is, de inkább a “négyeshatos” villamost választom. Ott mindig történik valami. Valami érdekes, valami izgalmas, valami idegesítő, valami megható. A metró igaz, hogy gyorsabb, de számomra sokkal unalmasabb.
Csütörtök délután, 4 felé. Sokan vannak. Épphogy csak felférek. Azaz még utánam is betuszkolják magukat páran. Ha akarnék, sem tudnék elesni.
Blaha Lujza tér. Az emberek háromnegyede leszáll. Gyorsan elfoglalok egy helyet a magaslaton lévő két szemközti közül. Az utasok már szállnak fel.
A lábak között egyszer csak megjelenik egy pöttöm kislány. Kis rózsaszín táskával, hosszú fonott hajjal, játékbabával a kezében. Felmászik, és letelepedik velem szemben, majd megjelenik egy nő 20 centis rózsaszín műkörmökkel, agyonszoláriumozott bőrrel, tetovált sminkkel, mesterségesen készített, de nagyon szakadt farmerban. Térde kivillan. Ő a kislány anyukája. Először picit furcsállom, de közben figyelem is őket. A hajuk ugyanúgy van. A pöttöm átül az ablak elé, hogy anyukájának átadja a helyet. A nálam nem sokkal idősebb lány megköszöni, és egy puszi nyom kincse buksijára. Aranyos kis jelenet. A nő a műkörmeivel pötyögteti a mobilt (nem is értem, hogy…), lánya engem fürkész tekintetével. A Nyugatinál bemondják a szokásos dolgokat, majd a Műegyetem által megfogalmazott, ’56-os 16 pontot. A kislány felkapja fejét, majd hevesen, de csöndesen megrázza fejét. Mintha valami nem stimmelne.
Leszállnak, megfogják egymás kezét, és a nagylány kérdezi a picit: “Otthon majd elmondod nekem, mi volt az oviban?” -nem hallom a pici mit felel. Egy darabig még látom őket, majd eltűnnek a tömegben.
Ne sírj!
2010 október 26. | Szerző: andie987
Suli után “négyeshatos”. Az ajtó mellett épp akad egy ülőhely. Menetiránynak háttal. Nem baj. Letelepedek.
Nézem a többi embert. Vajon ők kik lehetnek? Honnan jöttek? Mit dolgoznak? Mit terveznek mára? Ilyesfajta kérdésekkel szórakoztatom magam, és jár az agyam. Nem tudok kikapcsolni. “Minden ember élete egy regény.”- nem is tudom, hol hallottam, de igaz.
Velem szemben, az ajtónál két elegáns leányzó áll egymással szemben. Beszélgetnek. Ki tudja miről…nem hallom. Csak az lány egyik arcát látom. Szeme sarkából kibuggyan egy nagy, kövér könnycsepp és utat törve magának végig folyik szép arcán. Nem törli le.
Odamennék, átölelném, mondanám, hogy “Ne sírj!”. Nem teszem.
Baross utca. Leszállok. Őszi napsugár süti arcomat. A villamos a lányokkal tovább robog a következő megálló felé. Rájuk gondolok. Picit nehezebb a szívem.
Történelemóra a villamoson
2010 október 22. | Szerző: andie987
Viszonylag kevesen vannak. Felszállok. Az ajtó egyszerre utánam csukódik. Jól ismert hang. Magyarul, angolul. “Ferenc körút következik.”-vagy hogy is mondja? “The next stop is Ferenc körút. You can change the Metro line three.”- angolul tuti így rebegi Hegyi Barbara, érzéki, mély, rekedtes hangján. A mai kisgyerekek már a villamoson tanulnak meg angolul. Kívülről fújják az egészet. Tegnapelőtt viszont valami szokatlant tapasztaltam. Különleges volt, meglepő, de érdekes is egyben.
A fent “elhadart” szokásos dolgok után picit mindenki meglepődik. Egy kedves, de erőteljes, tiszta női hang bemondja, hogy: “1956. október 20-án Lengyelországban szovjetellenes tüntetések voltak. ” Majd megállunk a Corvin köznél. (Ferenc körút, Üllői út, ki ahogy akarja.:-)
Következő megálló a Mester utca. Minden a szokásos.
Következő megálló a Boráros tér. “You can change the Csepeli HÉV suburban railway station.” Utána megint elhangzik egy mondat az 1956-os magyar történelmi eseményekből. “1956. október 20-án, szombaton újratemették a koncepciós perekben kivégzett Lőrincz Dezsőt és Németh Lászlót.”
“Petőfi híd, Budai hídfő következik.” Már majdnem természetesnek vesszük a plusz információkat. “1956 októberében a Műszaki Egyetem hallgatói pontokban fogalmazták meg követeléseiket.”
Ha minden nap arra jár az ember, és mindig ugyanazt mondják/mondanák el, tény, hogy megunhatja/megunhatná a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy idegesítőleg is hathat(na), de erre is gondoltak. Tegnap már nem azt mondták, mint tegnapelőtt. Ma még nem hallottam, de lesz szerencsém hozzá, egy órán belül. 🙂
A kezdeményezést jónak tartom. Így nem érzi plusz “tanulásnak” az ember. Inkább érdekes. Történelemóra a négyes-hatos villamos belsejében. Napjainkban. Pontosabban: 2010. októberében.
Neveletlen ifjúság?
2010 október 22. | Szerző: andie987
Pont lekésem az egyiket. Nem baj. A
másik szinte tolja maga előtt. Tömeg. Tumultus. Hering party. Kinek,
ahogy tetszik. Épp felférek. Utazótáska, hátizsák, válltáska. Szorítanak
helyet. Mellettem korombéli jól öltözött, elegáns lányok. Ketten vannak.
Olyan 25 körül lehetnek. Egyetemisták, vagy már dolgoznak? Esetleg a
kettő együtt? Ki tudja…Nem is lényeges.
Görnyedt hátú, őszhajú,
bevásárlószatyros, szemüveges öreg néni jelenik meg az ajtóban. Alig
tipeg már szegény. Első látásra megsajnálom, de aztán hamar elillan
sajnálatom. Mellettem meghúzódó lányok közül egyik a kezét nyújtja, hogy segítsen felszállni neki, de a köszönetnyilvánítás helyett az alábbiakat kapja a nénitől, kiabálás formájában: “Menj már arrébb! Nem hallod, hogy menj már arrébb?! Nem férek föl! A k…va anyádat te ökör! Az anyád p…ját!”-és cifrábbnál cifrább, nyomdafestéket nem tűrő szavak hagyják el a néni száját.
lányok persze nem hagyják szó nélkül, de még ezek után is viszonylag kulturált
hangon, természetesen felháborodva, de minden rossz szó
nélkül feleselnek neki. Egy megálló, Ferenc körút. A néni nem állna ám el az ajtóból, hogy az a rengeteg ember le tudjon szállni. Utazótáskával, vagy anélkül. Mindegy. Ezt a lányok meg is jegyzik neki.Erre csak annyit válaszol nekik: “Ne ugass!”
No comment.
Ti is sokszor halljátok, ugye, hogy “ezek a mai fiatalok milyen neveletlenek”? Nem tisztelik az időseket, nem segítenek, nem adják át a helyet…stb.
Csak, hogy személyes példát említsek: én pl. egyszer átkísértem egy nénit a zebrán, nem egyszer(!) átadtam a helyet a
villamoson, buszon. És nem csak én, hanem velem hasonlókorú fiatalok.
Fiúk, lányok vegyesen.
De mai ifjúság nevében kiállok azért, hogy amíg ilyenek
vannak/lesznek, addig erősen meggondoljuk,hogy kinek adjuk át a helyet, kinek segítünk, ha egyesek részéről csak ez a hála.
Szörnyű ez az ifjúság…de kérdem én: az öregeknek mindent lehet?
(Mert szerintem a megélt kor sem hatalmaz fel ilyen viselkedésre.)
Spontán “tali” civilben
2010 október 22. | Szerző: andie987
Négy óra fárasztó buszozás után gyorsan elcsíptem szívünk
sárga csücskét, a négyeshatost, mely elrepített drága kollégiumomhoz,
de a négy-megállós, kb. 8 perces villamosúton érdekes dolog történt
velem, miután felszálltam, és az ajtók becsukódtak.
Az ajtó mellé
álltam. Megkapaszkodtam, és maszatos üvegén keresztül szemléltem a
rohanó várost, az igyekvő embereket. Sokat nem foglalkoztam azzal, ki
utazik még velem a sárga kígyó belsejében, de egyszer csak az ajtó
másik oldalán álló leányzó fürkésző tekintetére lettem figyelmes.
Nekem
is ismerős volt valahonnan, de fogalmam se volt róla, honnan
ismerhetnénk mi egymást, ezen mindketten percekig gondolkodhattunk,
majd megvilágosodtam, de ebben a világosságban még így se voltam
egészen biztos.
De igen, ő az. Csak most nincsen egyikünknek sem külön
fodrásza, sminkese, stylist-ja. Egy csillogó-villogó világban
ismerkedtünk meg, és találkoztunk utoljára, sztárok között, kamerák
kereszttűzében, egy kereskedelmi csatorna válogatásán, majd felvételén,
hogy aztán főműsoridőben “eladjanak” minket, mert kell a nézettség.
Mindenek felett.
De a valóság nem az, az csak mese volt habbal, amiből
utána nehéz is volt visszarázódni újra, a földre. A valóság ez:
mindketten civil, csapzott, hebehurgya egyetemisták vagyunk. Legalábbis
én. Utazótáskával, szemüvegben, fáradtan, kócosan. Folyt rólam a víz
is. Garbóban voltam, meleg volt. A buszsofőr pedig még fűtött is.
Levettem a szemüveget. Hatásvadászat. Ekkor ő is megismert. Zavarba
jöttünk mind a ketten. (Ki tudja, mi a véleménye rólam azok után, amit
velem átélt akkor és ott?) Majd bemondták, hogy Mester utca. A lány
leszállt. Eltűnt. Én még mentem kettőt, és gondolkodtam.
Mégis, mennyi annak a valószínűsége, hogy pont ugyanarra a villamosra
szállunk fel azok közül, amik percenként mennek? Pont abba a kocsiba,
pont ugyanahhoz az ajtóhoz és pont mi (pedig több 10 ezren utaznak a
4-es,6-os villamossal). Mindenesetre számolni most nem fogok. Azt tegye
meg más, ha kedve tartja!
“Akár, mint Párizs…”
2010 október 22. | Szerző: andie987
A villamoson kétségtelenül jobb idő volt. Ha csak egy picivel is. Nem voltak sokan, még helyünk is akadt. Ültünk egymással szemben, s szótlanul néztünk kifelé. Kis pisze orrát az ablakhoz nyomta, úgy szemlélődött. Már sötét volt.
Mikor a 4-es, 6-os számmal fémjelzett nagy sárga kígyó átsiklott Budáról Pestre, a Margit hídon keresztül, jobboldalon valami lélegzetelállítóan szép látvány tárult elénk. Ezt eddig még soha nem figyeltem meg. – Én x. éve lakom a fővárosban. Kollégiumban. Az évek során megszerettem Budapestet. Ő ide született. Itt él lassan tizedik éve. – Egyszerre látszott a neogótikus stílusban épült Parlament, a Buda és Pest közötti, első állandó hidunk, a Lánchíd, a város fölé magasodó Budai Vár és a 235 m magas Gellért-hegy. Egy szóval Budapest legjellemzőbb történelmi nevezetességei kivilágítva, vagy ha úgy tetszik, a főváros uralkodói felékszerezve, éjszakai pompájukba öltözve. Így még szebb, mint nappal. Fények úsztak a Dunán, s a hullámokban meg-megcsillant a folyó vize. A város látképe itt tükröződött vissza. Azon a hideg, téli estén is melegséget, romantikát sugárzott.
Vidéki lányként akkor, ott gondoltam magamban, hogy de szép, de gyönyörű, de csodálatos, de nem mondtam ki. Gondolataimat megtartottam magamnak. Ekkor a kis 9 éves hirtelen odafordult hozzám, rám nézett nagy szemekkel, nem kommentálta gondolatait részletesen, de megtörve az addigi szemlélődő csendet kettőnk között, csak annyit mondott teljes átéléssel: „Akár, mint Párizs!” Nevettem, hiszen ennyi idősen honnan tudhatná milyen a francia főváros? Én sem tudom. Még sohasem jártunk ott. Se ő, se én. Csak képről ismerjük… de azt hiszem ebben a mondatban minden ki nem mondott szó, érzés, gondolat benne volt mindkettőnk részéről.
Igazat adok neki, a kicsi pesti lánynak én, most már kicsit pesti lány. Mit nekünk az Eiffel – torony? Budapest a mi Párizsunk!
Vérbefagyott igazság
2010 december 3. | Szerző: andie987
Négyeshatos, mint mindig. Az egyetem felé tartok. A tömeg az ajtóban tömörül, amit sosem tudok megérteni, ha belül még van hely. Ja, és a kedvencem: az emberek már-már alig férnek föl, de egy csomóan körebállnak egy üres helyet. Annak mi értelme? Még nem sikerült rájönnöm. Én, ha üres helyet látok, nem álldogálok mellett, hanem azon nyomban leülök.
Szóval a tömeg az ajtóban tömörül. Befurakszom magam belülre. ott szinte senki sem áll, vagy ül. Először nem értem miért, aztán a következő látvány tárul elém:
Két fiú. Totál kiütve. Hogy magukat ütötték-e ki, vagy egymást, vagy mást, vagy más, azt nem tudom. Egymás vállára hajtva fejüket alszanak. A szék alatt egy üveg pia. A kinézetéből azt sejtem, fehérbor. Szakadt cucc rajtuk. -Már az ilyet nem szeretik az emberek. Meg tudom érteni, de továbbmegyek: az egyik fiú koszosan fehér pulcsiján vércseppek, a keze tiszta vér. Az nem festék, az valódi vér volt, az tuti. Legalábbis úgy nézett ki. Ilyentől az emberek félnek. -Fogtam magam, visszavánszorogtam az ajtóhoz. Inkább legyen nagy a tömeg…
Az emberek előítélettel vannak mindig egy másik ember felé. Ilyen az emberi természet. A nem túl bizalomgerjesztő alakok felé meg aztán pláne. Elkezdett járni az agyam, hogy ez a fiú hol lehetett éjszaka? Teóriákat gyártottam. De az is lehet, hogy csak átlagon felüli képzelőerővel bírok…:-)
Oldal ajánlása emailben
X