Négy óra fárasztó buszozás után gyorsan elcsíptem szívünk
sárga csücskét, a négyeshatost, mely elrepített drága kollégiumomhoz,
de a négy-megállós, kb. 8 perces villamosúton érdekes dolog történt
velem, miután felszálltam, és az ajtók becsukódtak.
Az ajtó mellé
álltam. Megkapaszkodtam, és maszatos üvegén keresztül szemléltem a
rohanó várost, az igyekvő embereket. Sokat nem foglalkoztam azzal, ki
utazik még velem a sárga kígyó belsejében, de egyszer csak az ajtó
másik oldalán álló leányzó fürkésző tekintetére lettem figyelmes.
Nekem
is ismerős volt valahonnan, de fogalmam se volt róla, honnan
ismerhetnénk mi egymást, ezen mindketten percekig gondolkodhattunk,
majd megvilágosodtam, de ebben a világosságban még így se voltam
egészen biztos.
De igen, ő az. Csak most nincsen egyikünknek sem külön
fodrásza, sminkese, stylist-ja. Egy csillogó-villogó világban
ismerkedtünk meg, és találkoztunk utoljára, sztárok között, kamerák
kereszttűzében, egy kereskedelmi csatorna válogatásán, majd felvételén,
hogy aztán főműsoridőben “eladjanak” minket, mert kell a nézettség.
Mindenek felett.
De a valóság nem az, az csak mese volt habbal, amiből
utána nehéz is volt visszarázódni újra, a földre. A valóság ez:
mindketten civil, csapzott, hebehurgya egyetemisták vagyunk. Legalábbis
én. Utazótáskával, szemüvegben, fáradtan, kócosan. Folyt rólam a víz
is. Garbóban voltam, meleg volt. A buszsofőr pedig még fűtött is.
Levettem a szemüveget. Hatásvadászat. Ekkor ő is megismert. Zavarba
jöttünk mind a ketten. (Ki tudja, mi a véleménye rólam azok után, amit
velem átélt akkor és ott?) Majd bemondták, hogy Mester utca. A lány
leszállt. Eltűnt. Én még mentem kettőt, és gondolkodtam.
Mégis, mennyi annak a valószínűsége, hogy pont ugyanarra a villamosra
szállunk fel azok közül, amik percenként mennek? Pont abba a kocsiba,
pont ugyanahhoz az ajtóhoz és pont mi (pedig több 10 ezren utaznak a
4-es,6-os villamossal). Mindenesetre számolni most nem fogok. Azt tegye
meg más, ha kedve tartja!